Lekéstem a találkozóról. Pedig nem is tudtam, hogy lehetett volna. Illetve, találkozás volt, csak nem ott, nem akkor és nem úgy… Ő már eljött, én még nem értem oda. Félúton voltunk mindketten. És így találkoztunk, egy szombat délelőtt.
Lehajtott fejjel lépkedtem a lejtős utcácskán felfelé, hátamon az ormótlan barna-sárga iskolatáskával. Talán még a kék köpenyem is rajtam volt. Az ember első osztályos korában ilyenre még nem ad, úgyhogy a tanítás végén nem gyűrtem be a könyvek közé, meg amúgy sem volt hosszú az út hazáig. Az utca kihalt, mint mindig. Erre kevesen jártak. Csak K. meg én, reggelente. Mivel szomszédok voltunk, és ő valamivel idősebb, a felnőttek a pártfogásába ajánlottak. Én meg örültem, hogy nem kell egyedül menni abba nagy, idegen épületbe minden reggel.
És akkor hirtelen megláttam egy nyúlánk alakot. De csak egészen közelről ismertem fel. Mosolygott rám, leguggolt hozzám, és megölelt. A szemünk így egyforma magasságba került. Beszélgettünk is. Nálunk járt, mondta, de nem tudott rám tovább várni. Most már mennie kell. De jó, hogy találkoztunk, mondtam, és a nyakába borultam. Ne menj még, gyere vissza velem! De nem jött. Megszorította a kezem, és továbbment. Meg én is. Hirtelen nagyon szomorú lettem. És nem tudtam, miért. Arra gondoltam, kár is volt így ez az egész. Ha nem találkoztunk volna… ha én a másik úton mentem volna… vagy ő… Vagy ha ő előbb, én meg később, ugyanerre. Nem is tudtam volna, hogy erre járt. Bár otthon biztosan megmondták volna. Talán sírtam volna is egy kicsit. Nagyon. Hogy nem találkozhattunk. Viszont akkor csak az emlékét sirattam volna. Az elképzelt találkozás hiányát. De így… itt volt a léte, a pillantása. Ez egészen máshogy is lehetett volna. Arra nem akartam gondolni, hogy nem marad velem, úgyse. Mert ez csak egy látogatás. Eljön, ott van, aztán elmegy. És nem marad más utána…
Felnőttként találkoztunk újra. És nem hittem volna, hogy minden szinte ugyanúgy megismétlődik, csak éppen az a régi-régi pillanat – hosszú évek leforgása alatt. Mint egy lassított felvétel… Ő ott volt. Várt engem. De én még el sem indultam. Nem tudtam, hogy ott van. Aztán visszaindult. És félúton találkoztunk, egy esős, őszi délután. Odajött hozzám, a szemembe nézett. Valamit beszélgettünk is. Én kapaszkodtam volna belé. És ő megszorította kezem. Aztán lerakott a járdaszegélyen, és otthagyott. Fények suhantak el mellettem cikázva a hideg téli estén, vagy órákig járkáltam egy parkolóban, a jöttét várva, máskor zuhogó tavaszi esőben egy boltív alatt gubbasztva reméltem, hogy megérkezik. És beülök mellé az autóba, megfogja a kezem, és megnyugtató melege szétárad az ereimben.
Tényleg megérkezett. Néha. Tényleg megfogta a kezem. És onnantól kezdve tartott a pillanat. Mindig csak egy. Arra nem akartam gondolni, hogy nem marad velem, úgyse. Mert ez csak egy pillanat. Velem van, aztán elmegy. És nem marad más utána.
