Fagyott pillájú fák,
elér sötét talán,
talány a félhomály,
szakítja fény-ruhád.
Unott a szél, kereng,
ütődik ághoz ág,
míg szól, míg dalra cseng,
az álma jégvirág.
És nézd: belép a köd.
Puhán a hangja leng,
befed határtalant,
simít, bolyong a csend.
S míg észrevétlenül
sötétre vált a tér -
egy roppant pillanat:
s arcod arcomra fér.
