Ha tudnám, hogy nemsokára fél hét, nem félnék… Talán csak nézem a tévét, körül a hajnal, sötétség.
Valaki beszél még, aztán egy vonat. Jön. Valaki megy valahová, nem köszön. Szomorú, nem szól senkinek. Én mégis látom. Odalépek, a kabátom a vállára teszem.
Megyünk csak szótlanul. Rám se néz… De nehéz ez az egész! Nincs mit mondanom, túl van szavakon, gondolaton.
Az eső szemez, suhog a leveleken valami szomorúság, valami sejtelem. Megyünk: én vele, ő meg jön velem.
Aztán egy álom… Benne meglelem a füzetemet, amit a sors vezet. Belerótta a mai perceket: mondja, mit tegyek. Legyek elégedett, ha felébredek?
Zakatolnak a pillanatok. Valaki felzokog mégis. Vele vagyok én, s a kabátom. Nem szól. Én se szólok – pedig látom… Nézem a tévét, teszek még néhány lépést… megy a film.
Nemsokára fél hét. Ha tudnám, nem félnék. De nem tudom.
