Egyszer csak eszembe jutott egy szám, amit nagyon szerettem középiskolás koromban. Kováts Kriszta énekli, és a címe: Nyár. Valami olyasmiről szól (a szövegét sajnos már nem tudom a kellő pontossággal idézni), hogy egy illető egyén (esetünkben: Kováts Kriszta, egyéb esetekben pedig az érzést átélő bármely személy) úgy találja: a mérsékelt éghajlati övben a tavaszt követő, forrósággal jellemezhető időszaknak – mely egyszersmind újszerű, s az ember életében gyakorta meglepő szerelmi gerjedelmeket okozó évszak is egyben – az ő esetében mihamarabb véget kell érnie, mert különben nem áll jót magáért.
A dal első részében a szerző, illetve az énekes megállapítja, hogy a fent mondott évszak eljött, egyszóval: nevet ad a dolognak. (Mindez így hangzik a gyakorlatban: „Nyár…”) Majd ezután rögtön a megnevezett fogalomhoz szól, nekiszegezi a kérdést – megjegyzem, elég finomkodás nélküli, rokokó bájt nélkülöző, mondhatni brutális módon, amidőn így fogalmaz: „Mire számít, mire vár?” Mindezek átélése után a hallgatónak nem lehetnek kétségei a megszólaló személy és a fent említett évszak labilis és ambivalens viszonyát illetően. De hogy a hallgató ne maradjon bizonytalanságban, a lírai én így fejezi be az első strófát: „Olyan őrült, olyan átkozott ez a nyár…” Mintha sugallni szándékozná a dal szerencsés hallgatójának: vele (mármint a lírai énnel) afféle dolgok történtek az említett időszakban, amit esetleg megbánt volna az élete további részének alakulását illetően…
De nézzük a konkrét szöveget. A lírai én ismét kérdéseket intéz képzeletbeli beszélgetőpartneréhez, miközben a várható válasz igen elenyésző mértékű valószínűsége miatt néha önmaga adja meg a feleletet rájuk – mintegy a hallgató számára is érzékelhető belső beszéd formájában. Ám a legkevésbé sem gondoljuk, hogy túlságosan és kellőképpen sikerült volna magamagát megnyugtatni mindezek által… Sőt! „Mondd, mi történt velem? – énekli kétségbeesetten – Boldog voltam? Nem tudom – mégis: csönd volt, és nyugalom… De már mindez messze jár. Olyan őrült, olyan átkozott ez a nyár!” A zaklatott hangulat csak fokozódik, hovatovább drámai csúcsponttá teljesedik ki a látszólag lecsillapodott hangnemű megállapítás (a refrénként is értelmezhető: „Olyan őrült…” kezdetű mondat) elhangzása közben, mely minket is rádöbbenthet: a lírai én számára az általa átélt történések után soha többé nem fog eljönni az oly áhított, s régebben biztonságos, ismert érzésnek tűnő belső lelki nyugalom… Nincs visszaút! – érzünk együtt vele a „De már mindez messze jár…” mondattöredék hallatán. Az események hatására zajló lelki felkavarodások végzetes következményeket hoztak. A megszólaló személy mintegy a nyár eljövetelét hibáztatja: az általa régebben teljes biztonsággal boldogságnak hitt érzés csak hitvány másolata az igazinak, s a történtek után már nem is megingathatatlan benne: boldogság volt-e egyáltalán. Egyúttal azt is szilárdan állíthatjuk: ha a nekünk könnyen elképzelhető, s vélhetően rendkívül izgalmas és romantikus dolgok nem történnek vele a bizonyos évszak folyamán, még ma is „csönd és nyugalom” által övezve folytatná sivár és aligha nem átlagosan prózai életét – melynek valódi arca még álmaiban sem merülne fel a számára. S szerintünk is jó lenne így neki… (Ám vigasztalódjunk közösen… – s a vigasztalódás lehetősége, mondhatni, egyfajta tanulság is. Tehát...)
De nézzük a konkrét szöveget. A lírai én ismét kérdéseket intéz képzeletbeli beszélgetőpartneréhez, miközben a várható válasz igen elenyésző mértékű valószínűsége miatt néha önmaga adja meg a feleletet rájuk – mintegy a hallgató számára is érzékelhető belső beszéd formájában. Ám a legkevésbé sem gondoljuk, hogy túlságosan és kellőképpen sikerült volna magamagát megnyugtatni mindezek által… Sőt! „Mondd, mi történt velem? – énekli kétségbeesetten – Boldog voltam? Nem tudom – mégis: csönd volt, és nyugalom… De már mindez messze jár. Olyan őrült, olyan átkozott ez a nyár!” A zaklatott hangulat csak fokozódik, hovatovább drámai csúcsponttá teljesedik ki a látszólag lecsillapodott hangnemű megállapítás (a refrénként is értelmezhető: „Olyan őrült…” kezdetű mondat) elhangzása közben, mely minket is rádöbbenthet: a lírai én számára az általa átélt történések után soha többé nem fog eljönni az oly áhított, s régebben biztonságos, ismert érzésnek tűnő belső lelki nyugalom… Nincs visszaút! – érzünk együtt vele a „De már mindez messze jár…” mondattöredék hallatán. Az események hatására zajló lelki felkavarodások végzetes következményeket hoztak. A megszólaló személy mintegy a nyár eljövetelét hibáztatja: az általa régebben teljes biztonsággal boldogságnak hitt érzés csak hitvány másolata az igazinak, s a történtek után már nem is megingathatatlan benne: boldogság volt-e egyáltalán. Egyúttal azt is szilárdan állíthatjuk: ha a nekünk könnyen elképzelhető, s vélhetően rendkívül izgalmas és romantikus dolgok nem történnek vele a bizonyos évszak folyamán, még ma is „csönd és nyugalom” által övezve folytatná sivár és aligha nem átlagosan prózai életét – melynek valódi arca még álmaiban sem merülne fel a számára. S szerintünk is jó lenne így neki… (Ám vigasztalódjunk közösen… – s a vigasztalódás lehetősége, mondhatni, egyfajta tanulság is. Tehát...)
Ám vigasztalódjunk közösen – magát a dal előadóját (és szerzőjét) szintén, a körülményekhez képest a lehető legteljesebb megnyugvásra inspirálva – a keleti és egyéb manapság igen hatásos filozófiákból vett gondolatnak a fenti helyzetre való értelmezésével.
A súlyos lelki válságokból kikerülő ember a megéltek hasznát a maga javára fordítva, elemezve, feldolgozva, bensőjében nem kis mértékben gyarapszik, s életének további szakasza folyamán a lelkében békességgel gondol vissza az őt egykor kínok kínjával gyötrő érzésekre, mely emlékek idővel a bölcs számára a sors ajándékává nemesedhetnek.
