A buszon szokás szerint tömegnyomor volt. A nő, nemes egyszerűséggel csak büdösnek hívtuk az iszonyú pacsuliszaga miatt, ma sem maradt otthon. Megint egy buszon utazunk, ez nem túl biztató, bár talán a legkevesebb mára. A szép napos időben, ahogy a belvárosban leszálltam, egyből jobb lett a kedvem.
Egyedül baktattam az iskola felé. Aztán megint eszembe jutott a szereplés. Ó, hogy én mennyire utálok szerepelni! Zongoraóra, tornaóra, matekóra… bárcsak valaki más lehetnék!
Annyira szerettem volna sokszor valaki más lenni, mint aki voltam. Vagy talán nem is tudtam, ki vagyok valójában. Igen, inkább ez lehetett. Igazából fogalmam sem volt, még hosszú évekig… És senki nem is segített, hogy kiderítsem.
A zongoratanárom utált engem. És az énektanárom sem szeretett. Pedig megérdemeltem volna. Szerintem. Hogy szeressenek. Csak ők nem vették észre, hogy kellene, esetleg. Hogy jólesne nekem meg a kis önbizalmamnak. Elég lett volna egy biztató mosoly, néha-néha egy pillantás, abból tudtam volna, megértettem volna. De nem. Elhatárolódtak. Nem vették a fáradságot, hogy legalább egy kicsit megismerjenek úgy igazából. A számukra csak egy voltam a sok gyerek közül, és ezen persze, nem is lehet csodálkozni. Az ő szempontjuk is érthető, viszonylag.
Pedig én szerettem őt, igazán kedveltem. Mindig az a kép van előttem, hogy még alsóban, egyszer valamiért rossz hangulatban volt az osztály, és ő megvigasztalt minket. Arra vágytam, bárcsak ő lenne az osztályfőnökünk később. Ez itt a lá háza, alatta kettővel lakik a fá, na ki tudja elmondani, melyik hang háza van a kettő között? Imádtam az énekórákat!
Ötödikben aztán megkaptam, amit szerettem volna, de sajnos, éppen ellenkezőleg indult az egész, mint vártam. Már az évnyitó napján kipécézett valamiért, és az egész osztály előtt fel kellett állnom. Igazságtalan volt. Szerintem. De ami a nagyobb baj: azonnal romba döntötte az álmomat, az örömömet, hogy ő az osztályfőnökünk.
Az udvar már tömve volt, mire odaértem, és néhány perc múlva be is csengettek. Földrajz, nagyjából elmegy, a vaktérképen nem mutogatok túlságosan mellé. Kémia, a fiúk az egyik padból előszedett száraz kiflivel dobálóznak, míg a tanár a szertárban keres valamit. Aztán meg, az egész osztály hülye. Hogy lehet, hogy ezt senki sem érti? A matekot is kibírom valahogy, még nem hatalmasodott bennem el az utálat iránta, ez még csak az általános iskola… A torna viszont nagyon lehúz. Biztos megint mindenki rajtam fog nevetni, hogy nem merek végigmenni a gerendán. Egész órán remegek, mikor kerülök sorra. És már csak ketten vannak előttem, aztán már csak egy… és kicsöngettek. Hála istennek, ezt ma megúsztam. Jövő hétig. Aztán van valami jó is azért a napban, két magyar lesz egymás után. Kész felüdülés. Kivéve, amikor kettest kaptam egy feleletre. Ki tudja, miért, egész délután és este nem voltam képes elolvasni a mohos favödörről szóló elbeszélést. Sőt, még óra előtti szünetben sem. Valamiért nagyon utáltam azt a szöveget. Pedig még hosszú sem volt. És olvasni is szerettem. Vajon hogy történhetett? Nyilvánvaló, hogy nem tudok válaszolni a kérdésekre. Mérgemben zölddel jól összefirkáltam a szerző fekete-fehér arcképét, és még egy kicsit bele is téptem. Pedig tizenhárom évesen az ember már nem szokta rongálni a könyveit. A nap végén anyához rohantam be a munkahelyére, és sírva panaszkodtam a kettesről. Nem volt mérges, és még a könyvemet is megragasztotta, ott helyben. De hiába koptatott el egy fél radírt, a zöld szín nem jött le a képről.
Végre, vége ennek a napnak is. Hárman megyünk az ebédlő felé, aktatáskánk lazán az egyik karunk alatt. Mindig utáltam középen menni. Hárman nem jó. Az nem igazságos… Szerintem.
Otthon szeretek lenni egyedül. Csönd van, és bár a boltba mindig én megyek, legidősebb lévén, néha-néha titokban veszek magamnak Sport szeletet. De csak azért titokban, mert a családi szabály szerint, ha valaki kap, akkor mindenki. És azért nem lehet hetente kétszer (háromszor) öt darabot megvenni. Ők nem tudják, de mindenki jól jár: én a csokival, ők pedig azért, mert spóroltam a családi kasszának. Meg aztán ott van a cukros tojássárgája. Anya észre sem veszi, ha egy-egy tojás eltűnik néha, és a teljes inkognitó megőrzése miatt a fehérje enyhe sajnálkozások közepette a mosogató lefolyójába ereszkedik. Bocsánat, tojás, téged nem rakhatlak el, mert akkor kiderülne, mit művelek én délutánonként itthon. Valahogy muszáj serkenteni az agyműködést.
A matekleckével kezdem. Vagy mégsem… Túl sokat kell gondolkodni, ezt majd később. Inkább megírok egy fogalmazást, megtanulok egy verset, egy életrajzot és egy dalt ábécés hangokkal kotta nélkül. Holnap péntek, ezt már szeretem! A rajzórák mindig nagyon jók, és még énekelni is lehet, a tanárbácsinak is kedvére van. Bár nem mindegyiknek. Egyszer volt egy nagyon szigorú… vagy inkább morcos? Mindenféle tárgyakat rakott ki valami állványra, aztán meg fénynek képzelte magát, mert mindig azt mondta: Jön a fééény, nekimegy a kockának (vagy ami épp oda volt rakva). Gondolta, ha ezt állandóan elmondja, és közben járkál, biztosan jobban tudunk majd rajzolni. Én festeni sokkal jobban szerettem, színek nélkül nem sokat ért a rajzóra. Szerintem.
Még gyakorolnom is kell, ráadásul holnap zongoraóra és szolfézs. De ez még mind hagyján, csak az a hülye szereplés ne lenne! De előbb a matek lecke…
A gyakorlást elég rosszul időzítettem. Éppen megjött apa, és ő nem nagyon díjazza hangszertudási igyekezetemet. Persze, nem tehet róla… A hallásomat nem tőle örököltem. Na jó, nem húzom sokáig, ezeket a darabokat már ezerszer játszottam, talán holnap is menni fog. Azért ez elég igazságtalan! Pénteken délután már mindenki a hétvégének örül otthon, én meg senyvedhetek a zeneiskolában. Szerintem nem ezt érdemelném!
Persze, a matek lecke. Nem valami értelmes feladatok ezek. Vagy én nem vagyok elég értelmes. Mindenesetre, a matek és én, nem egymásnak lettünk teremtve. Talán apa majd segít megoldani.
Tudhattam volna! Csak rosszabb lett. Vajon miért gondolom, hogy tud nekem egyáltalán valaki valamiben is segíteni? Mert megmondják jól a frankóságot, és azt hiszik, mindig igazuk van. Pedig egyáltalán nem. Szerintem. És nem is ismernek engem, és nem is fognak soha! Még ha akarnak, sem hagyom magam, és ez már biztos! Most megint nem az akarok lenni, aki vagyok, de miért? Miért érzem olyan sokszor ezt? Vajon mások is érzik? És tudják egyáltalán, mit éreznek? Nem is érdekel ez a matek. Hagyom a fenébe. Majd holnap reggel lemásolom valakiről.
Esti családi idill. Pakoljatok már el, ne veszekedjetek, ne olyan hangosan, segíts a húgodnak, hagyd békén az öcsédet, nem látod, hogy eszik? Utáltam, ha a rádió szólt vacsora közben, a közös hülyéskedés sokkal jobb. Egy hátránya, hogy a szülők nem tudnak tőle enni. Mindig valakire rá kell szólni. Persze, ki viszi el mindig a balhét? Te vagy az idősebb, lehetne már ennyi eszed… Ne bántsd azt a szegény kicsikét! Hányszor elgondolkodtam rajta, most végül is jó vagy rossz legidősebb testvérnek lenni? Máig sem tudtam eldönteni, még jó, hogy közben aktualitását vesztette a kérdés.
Elcsöndesedik a lakás. Mégis jó a legnagyobbnak, mivel így nekem lehet külön szobám. Valami, ami csak az enyém. Ahol békén hagynak, ahonnan ki lehet zárni néha mindenkit. Az igaz, hogy anya nem engedi fél évenként átrendezni, de azért én egyedül is boldogulok! Majd én megmutatom neki, hogy nem kell senkinek a segítsége. Volt is ám nagy baj… Majdnem kitörted az ágy lábát édes lányom, normális vagy te? Hát, ha úgy vesszük, nem biztos, de az tuti, hogy jól megcsináltam. Átrendeztem, egyedül, és végül is nem tört ki a lába. Ez a lényeg. Mindenki örüljön.
Mi is volt a legszebb a mai napban? Azt mondták, elalvás előtt ilyesmire kell gondolni. Talán a levelezés kémián. Lerajzoltuk a tanárt, még jó, hogy nem vette észre. Két paddal hátrébb ment a levél, de jól működött. És holnap… Holnap majd folytatjuk.
Csak az a hülye szereplés ne lenne! Kéne valaminek történnie, hogy elmaradjon. Például beteg lehetnék. Vagy a tanár lehetne beteg. Vagy talán imádkozhatnék, az segítene…
