Zé nem is emlékezett már, mégis tudta, hányszor látta ezt az arcot.
Őrizték neki nappalok és alkonyatok, hangtalan, holdas éjszakák, csillagos hullámok a tavon, kibomló rügyek, susogó, nyári délutánok…
És látta ősszel, napokig tartó, hideg esőben, vagy télen, a sugárzó havon…
Őrizték neki nappalok és alkonyatok, hangtalan, holdas éjszakák, csillagos hullámok a tavon, kibomló rügyek, susogó, nyári délutánok…
És látta ősszel, napokig tartó, hideg esőben, vagy télen, a sugárzó havon…
Mikor nem volt semmi más.
Csak a szomorúság fodrozódott körülötte, nesztelenül.
Mindenhol.
Zé szeretett egyedül lenni…
Csak a szomorúság fodrozódott körülötte, nesztelenül.
Mindenhol.
Zé szeretett egyedül lenni…
Vállamra hajtom fejem, megsimogatom, dédelgetem.
Nem vagy itt velem.
Nem kérdezlek, nem kérdezel.
S ha lehajtott fejem felemelem,
a válaszom az lesz: Igen.
Így képzelem.
Pedig nem is tudom, majd mire felelem.
Nem vagy itt velem.
Átölelem magam – helyetted, magam…
Széthulló tincseim fésülgetem.
Megpihen most a kezed a fejemen – elhiszem.
Igen.
Szemedbe nézek – látod? Érzed?
Elhoztam mindent neked: annyi percet, emléket –
nem beszélek.
Ölelj át! – szólok némán, és csak nézlek, nézlek…
Rám kulcsolódó tekinteted megint belém égett.
Minden, mi vagy… egyre mélyebb és mélyebb.
Körénk sereglenek az álmok, az évek…
ami megvan, és amit nem találok.
Valami mindig vár, valamit mindig várok.
Megfogom a kezed, felemelem…
Olyan szép vagy nekem!
Nem kérdezed, nem kérdezem.
A válaszom: Igen.
Pedig nem is…,
nem vagy itt velem.
