Kimondhatatlan Ősz, hazajössz?
Ne szólj, ne nézz, ne mentegetőzz…
Csak késő lesz, mire késő-ősz.
A félénk, barna árnyalat
keresztbe – láttam – átszaladt a fák alatt.
Mért várnám még, hogy várjalak?
De ősz-levél száll hirtelen,
és tele vele a szívem, fejem:
hullt lombon szánt a képzelet...
– El már, te Ősz! Ne értselek!
Kimondhatatlan ősz ez az ősz.
Késő. A barna árnyalat
– feledd! – kihunyt a fák alatt.
Nem várom, nem, hogy várjalak.
S most menj. De hagyd ez őszt nekem.
Nem bántalak.
