De nem érzem benne az illatát. Már nem… Arrébb néhány újságpapír. Üvegek a földön, talán virág volt bennük, némelyikben kavicsmaradványok. A szekrények porosak, letört ajtók, kifordult sarokvasak. Az egyik ajtó nyitva áll. A polc félig üres, a látványa mégis rendetlenség benyomását kelti. Összevissza dobált, ki tudja, mire való holmik kandikálnak ki belőle. A felső még törött is. A szekrény mögött egy kép. Talán téli. De lehet, hogy nem. Az is lehet.
A csomagolás félig-meddig leszakadt, egy kis részlet látszik a vászonból. Mégis téli, hidegek a színek. Kicsomagolom, döntöm el hamarjában. Kíváncsi vagyok, tetszik, amit látok belőle. Nem emlékeztem rá. Pedig kellene, azt hiszem.
A csomagolás félig-meddig leszakadt, egy kis részlet látszik a vászonból. Mégis téli, hidegek a színek. Kicsomagolom, döntöm el hamarjában. Kíváncsi vagyok, tetszik, amit látok belőle. Nem emlékeztem rá. Pedig kellene, azt hiszem.
Később a konyhába is kimegyek. Régen jártam már itt. Teljes sötétség, a paletták csukva. Szellőztetni kéne, gondolom, egy kis friss levegő talán… Túl sok a por. Túl régen várt. Túl nehéz ez így. De aztán mégse. Itt nem akarok körülnézni.
A zongora fedele nyitva áll. Ő úgy érzi, még van miért… És, ó, Istenem! A kis csipketerítők. Ez már sok nekem. Elég! Kirohanok a kocsihoz, még a kaput sem zárom be magam után. De a motort nem tudom beindítani. Nem mehetek. Valami még kell, valami hív. Félek tőle. Nem tudom, mi lehet. Fogalmam sincs. Majd máskor. Holnap például, visszajövök, hitegetem magamat. Pedig tudom, ez hazugság. Úgysem jönnék.
