Voltak délutánok, amit nem találok.
Kutatom szerte-mind, de fekete…
és sirályok hangja csak, mi partra hoz.
Fövenyes délutánokon emléked két színes doboz,
amikor arra járok.
Vannak esték, hogy szóimnak estét
tudom csak - gondolattalan.
Írlak magamnak, s különös arca van:
minden szavamnak valami nyugtalan,
különös arca van.
Arcra arc szakad, szavakon így szalad,
így kerülsz egy este, most megint,
suhansz elém magad…
aztán a gondolat, hogy rád lelek, soká velem marad.
Vannak éjjelek, mikor fölkelek,
beteg perceket lesek reszketeg.
A csöndek élesek… de hirtelen
vonulnak erre fenyvesek, ligetek, nyíresek,
szomorúfűz-helyekre visznek énekek,
s veled tele a lelkem.
Várnak éjszakák... Még mező-virág
lépi ablakát szobámnak át.
Hajol a nyírfa ránk,
és érzem ág-ruhádnak éjjel-illatát, ölelve fát.
És vannak hajnalok.
Egy álmot hurcolok, hol valamit dúdolok,
barangolok, emléked kék bozótján rejtezem.
Vannak órák … s hagyom, hogy akkor így legyen:
bozót közé fekvőhelyem teszem.
Találnak reggelek, hogy a lépteket sem hiszem.
Sokáig nem veszek lélegzetet:
sárga csönd veled - szó leszek.
Megint réteket, őszi éneket küldenék neked…
de szólnak reggelek, s már nem lehet.
Vannak délutánok, mit a fák mondanak.
Így nem is tudom, lassú hangodat, néha félnék is,
ha nem a fák alatt hagytad volna - ők a gondolat.
Mikor a fák, tudom, a fák, talán magad,
liget bozótja közt, és most a lomb alatt…
hangod ideölel, és sejt a gondolat...
Néha délután a fáknak mondalak.
