Hiába szedlek rengetegbe, szélbe –
borzongva élek szerte-napokon.
Hiába rángat lelkem vasekéje
barázda-mélyt terajtad, patakon...
És nem tudom magamból kicibálni
acél-időknek avas szögeit,
és nem tudom fehérben várni, várni,
hogy tántorogva éljek. Közelít
a volt. Hajolt tátongó hófehérét
takarva sejtem látni, s akarom,
próbálgatom terád is ezt az érzést
a falakon, az ajtón - fukaron.
Mégis szerelmem szerteszórva-járva
feléd talál. A szempillák alatt
vonul vadul körém, belém, szobámba
veled a végtelen, s talán marad.
***
Az égen látlak szerte, fent az égen,
de itt fejemben egyre, folyton énekelsz.
Palackba rejtve és veled, mint régen...,
hogy fojt a mámor - bámul, bámul még a szesz.
Az ég remeg szobámba, körbelebben.
Mögötte görnyedek - nem ér a fény.
A képedet a bal zsebembe tettem,
és mégsem érem el - ó, én szegény!
***
A nyárnak pőre rétre még a lelke jár,
fehér levélre szánt esőt, csepp-szögeket.
Egy margaréta-létra: fűzöm félni már,
mint halk virág, a képre élve szögezett.
