Szőke füvek gomolyognak a völgyre,
a zsombék szerte a ködbe hever.
Dombmeredélyen, a réten, a réten…
Szőke füvek árnyéktalan égen.
Szép ma a reggel: a ködseregekkel az őszön, a télen…
Köd hova rejt el?
Nincs is távol szerte a ködben…
S nincsen könnyem, nincsen könnyem.
A barna mindenségszínét ahogy teríti szerteszét…
Mind barna – láttam, láttam! –
és szőke sírt a tájban.
Az ég csak semmilyenszínű.
Bár volt ilyen, bár egyszerű –
de mégis szép a hullt világ,
ne menj tovább, ne menj tovább!
Pára a föld, nedves az ég,
könnyez a fű és mind a vidék
ködbe takarva – a barna, a barna…
ó, ha maradna!
…………….
Szőke füvek gomolyognak a ködbe.
Zsombék szőkül szerte a völgyre…
Tűnik a távol ködseregekkel,
s itt hagy a köddel: múlik a reggel.
