„Félig sem szerelem –
téged nem bántlak sohasem,
mert bárhogy volt,
kicsit jó is volt nekem…
Ez a félig sem szerelem.
Gyűlöljem tán a nap fényét,
mert mást is ér sugár?
Öljem meg tán az emlékét,
mert mást kísér ma már?
Félig sem szerelem –
téged nem bántlak sohasem,
mert bárhogy volt,
kicsit jó is volt nekem…"
Ha egy emberi lény (konkrétabban: nevezzük egyelőre nemes egyszerűséggel, s minden előzetes magyarázat nélkül Szenvedő Alanynak – mely névadást inspiráló ötlet a később leírtakból egyenesen magától értetődővé válik) megmagyarázhatatlanul, látszólag ok nélkül, hirtelen vagy hosszabb idő elteltével egyszer csak mély vonzalmat kezd érezni egy másik – többnyire (de nem minden esetben) ellenkező nemű személy iránt…
Ha az Illető Személy kedves alakjának, egy-egy mozdulatának, feledhetetlen mosolyának az emléke azután rendszeresen és egyre sűrűbb előfordulással megjelenik Szenvedő Alany gondolataiban, majd ott gyökeret ver, és soha többé el nem tűnik onnan…
S ha mindezek miatt Szenvedő Alany életének minden elkövetkező pillanata megváltozik… (A tekintete merengővé, némely mozdulata céltalanná, kedélye hullámzóvá, hangja fátyolossá, beszéde akadozóvá – esetenként összefüggéstelenné – válik…)
Nos, a leírt jelenségek együttes vagy egymást rövidebb időszakon belül követő előfordulása esetén mondhatjuk: SZERELEM.
(Megjegyzem, a fenti leírás kapcsán egyáltalán nem volt könnyű dolgom. Hasonlóval valószínűleg számtalan költő is próbálkozott már – Juhász Gyula például egyenesen kijelentette: „Én nem tudom, mi ez…” Véleményem szerint esetünkben a teljességre törekvést semmiképpen nem koronázhatja siker. Ne csodálkozzunk hát, ha az általam adott felsorolásban ki-ki felfedezhet a maga számára hiányosságokat…)
A fentebb elmondottakkal kapcsolatban a jelen helyzetre a következő érvényes:
ha az olvasott jellemzők minden darabját külön-külön még fele mértékben sem vesszük, most akkor is sokat mondunk…
Szenvedő Alanyunk ugyanis a saját nemes érzéseihez képest Illető Személy részéről még annyit sem tapasztalhatott – s azt az „annyit” is amúgy félig-meddig, a kellő és elégséges komolyságot nélkülöző formában.
Ám Szenvedő Alany nem bánta, a legkisebb mértékben sem sajnálta, és nem tartotta felesleges energiafelhasználásnak Illető Személy iránt táplált – a vonzalomnál sokkal többnek mondható, mindazonáltal szavakkal teljesen hűen csaknem kifejezhetetlen – érzés által indíttatott cselekedeteinek egyikét sem.
(Mint például I. Sz. által megválaszolatlanul hagyott levelek, üzenetek valóságának tudomásulvétele; folytonos, szinte végeérhetetlen várakozások esetleges találkozásokra, s mindeközben a remény és kétség órái, percei, sőt napjai szakadatlan, szeszélyes váltakozásának zokszó nélküli elviselése – és még számtalan, előttem érthető okokból ismeretlen, hasonló tény…)
Bár bizonyos idő elteltével Szenvedő Alanynak több alkalommal is rá kellett ébrednie a helyzet valódi – felemás – mivoltára, mindannyiszor úgy vélte: megérte…
Szabad óráiban (és természetesen a foglaltakban is – hisz tudjuk…) rengeteget tépelődött, gyötrődött, emlékezett, révedezett, sírt, örült, bánkódott.
Végül mindig makacsul ugyanarra a végkövetkeztetésre jutott:
A természeti jelenségek (mint például: hőmérséklet, csapadék, légmozgás – egyszerűbb nevén: szél – vagy napsugárzás) egyike iránti gyengéd lelki indíttatást sem szabad magától elhamarkodott módon és felelőtlenül örökre szólóan eltaszítani – csak azért, mert azok megnyilvánulásainak örömteli – s persze kevésbé kellemes – oldalát rajta kívül még emberi lények milliárdjai tapasztalhatják; valamint hasonlóképpen szükségtelen és teljességgel haszontalan dolog lenne a történtek kapcsán Illető Személyhez kötődő emléknyomoknak a szívben való végleges megsemmisítése – csak azért, mert talán esetleg Illető Személy azóta már Másik Alany oldalán rója a sorsának következő szakaszából reá eső lépéseket…
Hiába a „félig sem egészen”, hiába a hiába… Mert – utólag Szenvedő Alanyunk számára – teljessé vált a bizonyosság: „Bárhogy volt, kicsit jó is volt…”
Objektív bizonyítékokat nem áll módunkban a fenti állítás igazolására keresni, azonban Szenvedő Alany iránti jóindulatból, (s a már több mint egy oldalnyi személyes ismeretség hatására) ha ő mondja, igazán hinnünk kell neki!
