A Kőrösi Csoma Sándor utcából – pár nap, s végleg – elszöknek az árnyak.
Minden távol.
A lomb, levél – szegény – csak sápad. Az ősz nem várhat.
De a sárga most nem hirtelen, az ősz-paletta színeken könyörtelen nem vágtatott.
Narancsot, bordót, zöldeket hagyott, és barnás színeket, leírhatatlant, mélyeket, hogy érkezett.
Lassan, de jött. A hegy fölött leselkedett, míg valahol rozsda-kék eget melengetett a nap.
Narancsot, bordót, zöldeket hagyott, és barnás színeket, leírhatatlant, mélyeket, hogy érkezett.
Lassan, de jött. A hegy fölött leselkedett, míg valahol rozsda-kék eget melengetett a nap.
Oly rég nem láttalak… Mi van, mi nincs: falak.
S már a Kőrösi Csoma Sándor nevét viselő utca csupasz, puszta. Ki benne jár majd, sápad. Hol vannak, hol az árnyak?
Az ősz is lassan ég, enyész – nem várhat.
