Zokniban alszom, szerte az arcom a matracon.
A darabokat megszámolom, összerakosgatom.
Egy kirakatban letapogatom – ha tudom – a mosolyom,
s hajnali dobozokon hazahozom. Nem várok.
Meglátod, még keresztülmegyek tűz-vizen,
és ha ott se talállak, megveszem, elteszem
a pillanatot, ami ott hagyott fagyot, ahol én vagyok.
Összeroppanok.
Nappalaimba bújt a múlt, s lassan elgurult.
De percre még kinyílt, és kint sikít –
pedig nem is vagyok itt. A kínt, mi elszakíthatott,
már te sem tudod: megigéztelek.
(Idenézzetek! Így társítom a képzeteket.
Azért sikerülhetett, mert állandóan jegyzetelek…)
Nem kegyelmez a jelmez. Fegyelmezetlen lettem, rendetlen.
Tán ha levehetném… De meztelen nem léphetek többé végtelenen.
Kegyetlen a szerep: szertelen szerethettelek,
nem játszottam veled. S ha még lehet, majd az leszek,
aki kitalálta neked az ősz-ködöt, meg a réteket.
(Nyírligeten szedett levelekbe rejtelek.) Ha még engeded.
A kirakatban alszom, arcokon.
Összerakhatatlan számolgatom a mosolyom.
És ha itt leszel, neked odaadom.
