Semminek sincs vége, semmi sem kezdődött el.
Ma is írtam Neked, de a levelet nem adtam fel.
Talán fölösleges lett volna.
Csak beraktam az alsó fiókba.
S majd néhány, eltelt nap múlva egyszer csak megunom,
hogy ott van: darabokra tépem egy hirtelen, zajos pillanatban.
Semminek sincs vége, és ez már biztos.
Majd nyitok egy postafiókot, ami titkos –
oda rejtegetem a leveleket.
Ott lesznek mind, ha keresed.
Ha keresed…
Legalább látom.
Most már hideg van, hozd nekem ide a kabátom! – kérlek.
De te – ki tudja, hol vagy,
s én – nagyon fázom, érzed?
És semmi sem kezdődött el – hisz minden mindig is volt.
A falon, a szobámban egy árnyék lakik minden éjjel,
barátságos, holdas folt.
Néha abban rejtőzöl: láttalak ma, míg hajnalodott.
És csak fekszem itt, magamba roskadva,
lelkendezve lelkesen – holnap is biztosan megkereslek.
Vagy nem.
Most már nem történhet semmi: most már történhet minden.
