Máig előttem van a kép, ahogy ültem mellette az autóban, éppen a pirosnál várakoztunk. Meleg tenyere nyugalmat adott, mégis volt valami a levegőben. Valami nyugtalanító. Váljak el, kérdezte. Nem, dehogy, mondtam, elég kevés meggyőződéssel, de csak mert ő sem komolyan gondolta. Teljesen fölösleges volt megkérdeznie, ez egy meddő téma lett volna köztünk. Úgysem vált volna. Hiszen ő is csak hol volt, hol nem volt, és én neki.
Sokszor mentem a Bocskai úton később arrafelé, mindig gyalog és mindig egyedül. A reggeli tömegnyomorban a piros hetes hátsó ablakánál kapaszkodva, könnymaszatos arccal figyeltem, hátha arra jön az ismerős autó, és én láthatom őt a buszból. Mint egy óvodás, komolyan... És ugyan, mire mentem volna vele, ha látom? Az utcán soha nem sétáltunk kézen fogva, sőt, nem is sétáltunk. Ilyen a rejtőzködő szerelem, sőt... Még ilyenebb... Nem is értem, miért jutott eszembe, honnan vagy miről? És éppen ma reggel...
A Bocskai úton mentünk ketten,
fogtad a kezemet kék-deres esten.
Csendben az alkony mélyült szemben,
nem szóltál... és én sem.
Léptünk koppant, körben levelek...
és én szorosan fogtam a kezedet.
A kezedet... A hangod kellett volna,
vagy ölelésből érteni, hogyha...
Persze, nem így volt! Ó, jaj, mégse,
te nem sétáltál, és veled én se.
Egyedül mentem kék-deres esten...
Becsapós emlék – hagyj engem!
