SOHA GONDOLSZ TÁN, sose vártál, nem!
Ne tagadd ezután, én sem feledem:
szerelem: nem volt az igaz sohasem
– csak forgószél, s játékod eszem,
s a szívem. Irgalomtalan, az volt.
Benned nyoma sincs, soha kín nem szólt;
voltál te a kő, és én a vihar
– a vihar megtört, de a kő nem hal.
Nem mozdul a kő, s enyész a vihar –
belepusztulok én, a szívem belehal…
s te feledsz. Nem gondolsz már soha tán:
soha nem vártál – ne tagadd ezután!
SOHA NEM KÉRTED – ne tagadd! – szívemet,
s ahogy én hoztam: nem kell. Feleded –
hiszen így hagytál kiterítve – hideg
tavaszon. Szívemet soha nem kérted.
Soha nem, sohasem… – mégis rabolod
tavaszon. Soha lássalak én? Vágyom
még újra magad: magadat szívemen…
De hideg tavaszom. Többé szerelem:
sohasem-szerelem. Csak fátyol volt,
fátyol szívemen az eső meg a hold.
S az eső zokogott, szólt rám idebenn,
nem hittem el én: sohasem-szerelem.
NE TAGADD EZUTÁN: soha gondolsz, tán
sose vártál, és sohasem hozzám
kélt, nem, a szíved! – hiába a hold,
az eső, a tavasz – szerelem: sose-volt.
