A kín a kín sugárain
napfény-szemedbe őszre kelt,
és esve szerte-gyöngyeim:
zörögve tántorog…
Megül barázda-gondolat:
a hangodat, s arany-magad
akarnám. Évek alszanak
az arc fölött, az arc alatt.
Elhagytalak.
Zúgó hajad nem szállja nap,
tenyérnyi év: csak ősz marad,
már nem fakad kezem alatt,
s harapja tán a ránc ma néma arcodat.
És pánt a kín, a gondolat:
arany-magadra, szóidat,
ha vágyom én: elhagytalak.
S az arc alatt csak alszanak,
az évek élve alszanak,
az arc fölött, az arc alatt:
ők alszanak.
