Elavult a múlt, ki múlt: kimúlt. Rám borult, s a súlyt én észre se vettem ez esetben.
– Jaj, hol a testem, hova tettem el? Netán hol felejtettem? Megnézem bent, a kereveten, meg én! Megyek, elevenen, sose restellem. Elengedhetetlen feltétel: kínáljatok meg jégkrémmel. Hogyha benézel, s becézel, te sem lehetsz kivétel – csalogat az étel.
Vegyél fel, vegyél! Én: a stopposod – útitársnak is mondhatod, ha akarod… Mért kell, hogy az arcodat mindig eltakarod? Végül is nevezheted a helyzetet akár életnek. De vigyázz: talán, talán el is égetnek… Kiszórnak a szélbe – nem kerülsz veszélybe te mégse. Majd akkor megtudod: igen, volt akaratod. Késő! Fújhatod, lesheted, ahogy a szél is csak fúj tégedet. S ha még kergeted – távolodnak a részek, az életed. A test veszít. Ami egyszer volt, soha nincsen itt megint…
Én is elveszítettem a testemet, hiszen: – Jaj, hova hagytam?! Ugyanis nem lelem bent a kereveten, pedig itt fekszem még, azt hiszem, félig elevenen. De nem. Már nem teszem, mégsem keresem. Így várlak itt: tovább létezem léttelen, magamban a perceket énekelem…
Megy az ég, megy a felhő. Megy a nyár el, tovakéklő június vele.
Zizegő nap, szirom-évek, szél-illat…
Megy az ég meg a felhő, megy a nyár el. Tovakéklő június vele…
Zizegő nap, szirom-évek, szél-illat…
