Most már ne is mondj igent, kérlek,
még ha én kérnélek, sem.
Mert ha akarom, elhiszem, ha akarom, nem.
Annyira mélyen rejtőztél bennem akkor…
vagy bukkantál elő?
Kavargott, folyt körülöttünk a mozdulatlan idő.
Valahol éppen harangoztak.
Igen, azt hiszem, tényleg az volt a nagy nap,
mikor ott a fák között susogott némán,
és sugárnak öltözött a pillanat.
Nem kellett volna.
Csak később döbbentem rá,
nem kellett volna,
hogy magaddal vigyél vissza, a pirosba.
Vagy hogy én veled menjek.
Esetleg együtt, valahová, egyszer…
De akkor nem is sejthettem.
S mint maró vegyszer, fröccsentek rám később a szavak.
Hova lett akkora már az a fénylő pillanat?
Miért nem vallod be az igazat magadnak?
Nekem ne mondd el. Én tudom.
Ha arra megyek ma is, azon az úton,
még mindig ugyanazt a dalt dúdolom.
Pedig minden megváltozott.
Az idő: fergeteg, csak messzeséget hozott,
s mindent szertesodort, mint magányos nyári vihar
az országúton a port.
Bár tudom még, látod, a dalt, de csak hangtalan.
És zajos papírra hullik összetört, nyugtalan szavam.
Ne mondd, én is tudom.
Valaminek, ami nem is volt…
Valaminek onnantól kezdve vége van.
