Csak a köd, mindenütt, néhány lábnyom a hóban.
Kopár, barátságtalan fák itt-ott elszórtan, homályosan.
És néhány lábnyom. A hóban. Semmi több.
Sem tegnap, sem holnap.
Akkor hát hogyan? Miért éppen itt?
Miért így, egyedül. A hidegben.
Aztán megint lábnyomok, mögötte.
A hóban.
Előtte: csak a semmi.
Házak se, emberek se, állatok se.
Nap se, szél se. Hang se, szín se...
Aztán szállingózó hópelyhek.
Lassan, egyre sűrűsödve...
Aztán a szürkület, a némaság, süket szobákon át.
Hiába a meleg, a meghitt otthonosság illata.
Süket szobákon át.
A két kézzel átfogott forró csésze,
a gőzölgő illat, vacokba bújva, puha takaró.
Nem jó így.
Egyedül.
