Volt egy régi láz, amolyan
szokatlan-forma,
épp a legrosszabbkor szorított
a sarokba,
de nagyon…
Hiába nem akarom. Nem akarom!
Hagyom… nem bírok ellenállni,
se kiabálni.
És aztán tétován
tovatűnt egy keddi
(azt hiszem, keddi)
délután.
Volt egy régi név – amolyan
varázslós-forma.
Elvarázsolt nagyon, miatta
dőltem romba
egy őszi délután.
És lám, ez is éppen
egy kedd volt.
Szél nem fújt, vihar sem
tombolt. Csak eső.
Lepergett a szélvédő
üvegen. Akkor még nem,
még nem fogta meg a kezem sem,
csak ültünk.
A délutáni csöndben ketten.
Halkan doboltak a cseppek.
Aztán csak folyt, csak folyt
a könny az arcomon...
Igen. Több órán át,
megállíthatatlanul, végig
a hazavezető úton.
Valahol ott kezdődött minden
– vagy folytatódott.
Úgy gondolom.
Volt egy arc,
egy szem, egy érintés
– egy régi.
Sokáig volt, amolyan
örökké-forma.
Vagy rózsaszín köd.
Szóval, becsapós.
Azt hiszem, többet
nem is írok róla.
Ennyi épp elég…
Visszaadtam a kulcsokat,
mindet, még a titkosat
is, a legutolsót,
ami itt lapult a
legtitkosabb kis
fiókba'.
Volt egy kép,
csak a fejemben,
csak olyan, amit elképzeltem
róla.
Amolyan ismerős ismeretlen,
félig szédült, félig
kegyetlen, arctalan
szerelem-forma.
Volt egy dal is. Mindig ugyanaz,
sok-sok délután,
amolyan őszies-forma…
félig hihetetlen, félig igaz,
hogy soha meg nem ölelhettem,
ilyen is lehet egy szerelem,
ilyen is lehet az.
