Valamikor. Jöttél.
Velem, délután, valahol.
S én veled.
Felfűzögetem most a perceket,
mikor elbűvöltél, elbűvöltelek:
Neked.
Mondtam valamit, hallgattalak.
Felém fordultak, kacsintottak a falak –
s engem: minden hallgatott.
A fák között… egy kis sugár bólogatott.
Valaki átölelt. Valaki ringatott.
És a szürkület.
Lassan előmerészkedett.
Valami akkor ott úgy reszketett.
Körülöttünk talán voltak emberek, s mégis:
csak te rejtőztél, én meg veled.
Nekem? Neked?
Emlékszel? Így volt.
Egyre, egyre közelebb.
Annyi minden van.
Hogy mondjam el, kicsit rejtve, Neked mégis nyíltan –
ami én vagyok, s ami a múltam?
Beszélek, némán, kissé feldúltan –
attól, hogy itt vagy.
Szertehullott, fáradt álmaim szedegetem merészen.
És nem tudom…
De engedem neked, hogy rakosgasd,
mint őszi határra, ha varjúcsapat települ –
s közé a rejtjeleket.
Megértelek.
Csak éppen azt felejtem el:
Benned a pillanat felel, ha kérdezek.
S egyszer majd nem talállak Téged sem –
megint egy Véletlen, vélhetem.
És ha majd így lesz
(mert más nem lehet),
akkor, most, elhiszem.
