(Senuccio levele)
Ó, Hölgyem, bája dúlt, és égi mámort
hozott reám – szavak nem érik azt el –,
egy kósza pillanat varázsba perzsel:
hogy láttam Önt, s szívembe lőni Ámort.
Most félve küldöm ím, a vallomásom
– fogadja tőlem el –, nevem szívére;
mint nyárba virradón, ha nap hevébe
a harmat szikkadozna bokrokon…
"Mi hirtelen, mint nyár-vihar, teremtett:
szívemre forrt harangvirág-alakban.
És morzsolom nyomán a késő csendet
– szerelmedet fonom egy hangra halkan,
hogy egyre át- meg átborzongja lelkem…
S mint pillanat, ölellek bent, magamban."
