„Mint gyilkos lábnyomát a hó…” – amíg csak
nem olvadoz – én is magamba őrzöm
a hangodat, vigyázom, és e börtön
tiéd örökre már, akárhol is vagy…
Hiába száll a hóra hó, a perc, s nap,
a körvonal enyész a felszínen fönn:
s nem tudja más, hogy volt, ki vissza nem jön
– mert bánaton fagyott a mély utána.
S hogy nap hevén korán tavasz hiába,
hiába tűnhet el a hó, s a holnap:
örökre kélt a nyom – s te gyilkosom…
Szeretlek végtelen – sosem, hiába,
én sem feledhetem. S talán halálba
kísér az éveken majd bánatom.
