Nem kívántam volna tova, mi már volt:
szívemen nem jár soha játszva ujjad.
Súlyosul bennem lebegő hiányod…
Már hova lettél?
Megteremtnélek – szaladó gidácska,
csintalan, lennél... Sirató szerelmen
kergetőzöm még, fiatal tavasszal
merre talállak?
Futna vágyam, tudd zuhogó futását!
Az lehetnél még nekem, az, ki voltál…
Mégse. Későcskén az idő elalszik
mindig utánad.
***
Tán feledtem, Kedves, az arcod ívét,
s hangodat – mégis delejes a szívem…
Hallgatom esten tavaszom, köröttem
hogy neszez emlék.
Hulldogál bennem, ami múlt, a régi;
s nem talállak – mégse ereszt a szívem.
Bár feledném, Kedves, ahogy öleltél…
Bár belehalnék!
***
Nem hiszem, nem, nem, mi enyészve vár csak!
Szívemen, mélyen tüze végtelenség:
visszarezdül még mosolyod, s feléled,
mint a varázslat.
Benne bújtál rég, ahogy itt lefekszem,
benne minden mozdulatomba, Kedves,
benne felhőkben, ha esős a hajnal…
és szavaimban.
***
Mind kereslek: még szavaimmal egyre,
még szavakkal visszahozom szerelmed,
vissza, Kedves, vissza… A csókod éled,
éppen ölelsz még…
Nincs ha másképp mód: szavakon szeretlek.
S tán panaszlom puszta szavaknak érted
bánatom. Barnán szavaim peregnek:
mintha a könnyem.
***
S már szavam sem kél soha hívesen, nem.
Képedet nem más, aranyozza bánat.
Gondolattá rejt el a sorsom újra,
újra a múltba.
Nem kutat majd szó, soha több: mi voltál,
gondolat – hogy még szavaimra vártam,
gondolat… Légy hát ugyanaz továbbra,
légy kitalálva!
***
Majd lehetsz minden, amivé szeretlek:
nyírfalomb, erdő vagy a nyári ég is…
Gondolat: bennem örökös bilincsed
titkon, a szívben.
Hulldogálhat így, ami rég, mi elmúlt,
hangodat érzem, s ahogy itt ölelnél…
Gondolat – szó nincs –, meg a barna bánat,
mintha a könnyem…
