nem olvadoz, én is magamban őrzöm
a hangodat, vigyázom, és e börtön
tiéd örökre már, akárhol is vagy.
Hiába hull a hóra hó, a perc, nap,
a körvonal enyész a felszínen fönn,
nem tudja más, hogy volt, ki vissza nem jön,
de bánaton fagyott a mély utána.
És nap hevén korán tavasz hiába,
hiába tűnhet el a hó, a holnap,
örökre kélt a nyom. S te gyilkosom...
Szeretlek, végtelen. Sosem, hiába,
én sem feledhetem. S talán halálba
kísér az éveken majd bánatom.
