Kataton matatom szavam: monoton katakombák…
Katarzis.
Az is gyötör, ami nincs? Lazíts!
Vagy legalább is oldd a gondod:
gombold ki az ingeden a felső két gombot –
s a legjobb talán az lesz,
ha a nyakkendőd is egészen lefokozod.
Ha végre valami kiderül, majd lassítok.
Nem titok: ez a táj.
Embertelen. Senki sincs velem.
Így már meglehetőst lehetetlen a fegyelem.
Nézem, nézegetem: ülök egy falevelen,
eltelik néhány hetem.
Lassanként elhagy, távolodik a józan eszem.
De mégsem teljesen: velem a fele marad –
valami kábult hangulat…
Csak mételyezem magamat:
most szabadkézzel kifúrnék egy víz alatti alagutat…
Vagy mégsem…
Irreális gondolat.
Leszállok rólad,
nem adok vonalat.
A telefonfülke foglalt marad,
csak az üvegfalak…
Halkan vallanak a szavad alatt.
Felemelem a kagylót, de nem szólok bele,
hiába beszél a másik fele.
Hallom a hangodat, ahogy keresel,
és nem tudod, hogy még várok,
nem mentem el.
Aztán leteszed a túloldalon,
mert azt hiszed, felesleges,
már nem találok semmi különöset a mosolyodon.
Pedig dehogy!
A katakombákat még tegnap elhagyom.
Kellene fénykép!
…Odalépnék hozzád, valamit vinnék,
de ahogy meglátsz, ne, ne szólj még!
Felelettelen lenne a lét:
két pillanat, két perc, két nap csak és két hét…
Soha semmi sem elég.
Felégettem ma véletlen a másik életem…
Csak nem kedveltem, hogy ott kell lennem valami lelketlen peremen,
veszedelmes jelekkel fölöttem.
Takarítom, söprögetem, fényesítem a levelem –
megtehetem:
még mindig van pár hetem.
Senki sincs velem, hát tűnődöm, kétkedem:
esetleg én sem vagyok jelen?
Nincsen más, semmi, csak a táj,
így: embertelen.
