Fodrozódik a szomorúság, kel a réten, a réten át.
Oson a sárga füvön, meg a bükkösön, és rám köszön:
„Levelek taraján vagy napszavú éjben rejtezem,
itt a kerteden. Szunnyadoz a zápor, s kék legyen
a hold, mi volt. Miért velem szegődöl,
ne hagyd sosem sejtenem; neked létezem.”
És a szomorúság vár a reggelen: taraján levelek, meg a réteken.
Suhan a napszavú, s elragyog életem – csak ő van velem.
