Zé napok óta ült a szobában. Ült, s csak nézett. Maga elé, mereven, egyhangúan. Még nem lehet pontosan tudni, milyen okokból mozdulatlan teste valósággal szoborként hatott a fénytelen szoba sarkában. A tekintete dermedt volt, bár a szervezete elenyésző mértékben mutatott még életjeleket. Azonban az már egy külső szemlélő számára is minden kétséget kizáróan bizonyos lehetett, hogy Zén valami mindeneket megrendítő lelkiállapot jelei látszottak megnyilvánulni.
Még a történet elején szükség van egy közbevetőleges megjegyzésre, csak az alaposság kedvéért… Zé ember volt. Rendelkezett mindennel, ami az átlagos emberi mivolthoz szükséges: szeme, szája, orra, füle, keze, lába megléte terén nem észlelhetők hiányosságok, így hát a külsejéből ítélhetően felismerhető sapiens (homo) formákat mutatott. A nemét és a korát tekintve azonban kétségeim vannak. A helyzet, melyben Zé bizonyos testi-lelki megnyilvánulásainak tanúja voltam, nem kínált fel kedvező lehetőséget a másodlagos nemi jellegek kifejeződésére, Zé kora pedig szintén rejtve maradt előttem. Így a kérdésre vonatkozóan egy érdeklődő személynek sem szolgálhatok biztos válasszal.
Zé tehát ült, és talán furcsa, s először afféle kívülálló személy nem is feltételezné róla, ha a leírt helyzetben megpillantaná: gondolkodott. Ez azonban a legkevésbé sem meglepő módon, kizárólag számomra lehet világos, mégpedig a vele való sajátságos viszonyom miatt. Zé ugyanis a jelen szituációban a műalkotásom főszereplője. Így indokoltnak mondható az általam támasztott személyes követelmény, hogy alkotói mivoltomban a legmesszemenőbb mértékig tisztában legyek hősöm valamennyi belső lelki folyamatával, szívbéli rezdüléseivel.
A téma, ami Zé agyában a végeérhetetlen, magányos és szabálytalan, nyomorúságos sötét napok alatt felmerült, rémítő, félelmet keltő és aggasztó volt. Vétkesnek vélte magát, s egyfajta alaktalan, megfoghatatlan félelem kerítette a hatalmába emiatt. A gondolatai ekörül forogtak, örvénylettek, hánykolódtak, cikáztak, zajongtak, sírtak, vánszorogtak, jajgattak, enyésztek. Nem tudta, mit kezdjen velük, teljesen tehetetlennek találta magát a helyzetben. Így hát csak ült és gondolkodott tovább. Már három nap telt el, de semmi fordulat nem következett be. A gondolatok változatlanul mindig ugyanazok voltak, ugyanúgy viselkedtek, lökdösték, taszigálták egymást, s könyörtelenül visszatértek, mint eleinte.
Zé kezdte magát úgy érezni, mint egy Marquez-hős, s ezáltal a helyzete még nyomasztóbbá vált.
Egyszer csak eleredt az eső. Több órán át, szakadatlanul esett. A monoton és álmosító hangzavar hatására Zé különös módon egy kissé kibillent már-már megszokott, tér- és időnélküli állapotából. A tompán morajló dobolás emlékeztette valamire, noha a valaminek az értelme nem volt teljesen tiszta a számára. Zé nem érzékelte teljes valósággal, ébren van-e, vagy álmodik, esetleg egy más tudatállapotba került…
Én mint kívülálló, ám mégis egyetlen, az ügyben illetékes személy, úgy hiszem, talán az utóbbi történhetett vele, hisz nem is ember módjára viselkedett, illetve már nem is viselkedett, csak egyszerűen: volt.
Egy hirtelen széllökés betaszította az egyik ablaktáblát, meglengette a nehéz függönyt, s a kinyíló ablak résén keresztül beáramlott a tiszta esőillat. Zé lassan felemelte a fejét, s egy másodperc töredékére belefeledkezett a mindent átható érzésbe, ahogy az esőszagú levegő megcsapta az arcát, és átfújt a lelke még legrejtettebb labirintusain is.
A gondolatok ekkor eltávolodtak tőle, s – rajtam kívül senki sem tudta, hogy végleg, ők is úgy hitték, csak néhány pillanatra – magára hagyták.
Zé kezdett eszmélni a több napos kábulatból. Az Emlék teljes nagyságában megjelent előtte, s ő ekkor ébredt tudatára: valamit elfelejtett. De a Valami most itt volt. Magától jött, az esővel, a széllel, az idővel. Valami nem szólt, Zé sem szólt, mégis, mintha a gondolataik elértek volna egymáshoz. „Jó, hogy rám találtál…”– gondolta Zé. Az Emlék csak nézte őt, s a pillantása feledtette a hosszú, gyötrelmes órákat, a zűrzavaros gondolatokat, az elmúlt napok mozdulatlan, dermedt, sötét, kínzó fájdalmát. Zé számára hirtelen minden világossá vált, minden megváltozott. Új gondolatok jöttek, felhőztek, sugaraztak: szivárványosak, dalolók, mező illatúak, szavakkal elmondhatatlanok; táncoltak, keringtek, libegtek, dudorásztak, kacagtak az esőben.
Zé még mindig a szobában ült. Ült, s csak nézett. Kint az eső susogott…
És Zé szerette az esőt.
