Túl sok a kevés. Benne Te, és messze…
Hol a jel, hol a kéz, ami mosolyom elszövögette?
Nem is emlékszem már régen arra a jelenetre,
amikor velem ülsz, ketten, és csöndben feleselve…
Nem is emlékszem régen… Most mégis megfog a kép,
Velem ülsz, te meg én meg az est, ami nem múlt, nem múlt még.
Csak a volt, csak a nincs, most körbeölel, most hallgatagon
– mert ájul a szó is – nézlek, nézlek, nem tagadom.
Lombtalan út volt... Nem is emlékszem – vagy múlt tavasz el?
Nem is emlékszem, de az emlék engem még követel:
mosolyom a tiéd, a szemed már rég… És megvan a jel,
az az est, amikor velem ülsz, rejtőzik és felesel.
Túl sok a kevés, és hol van az est? Nem is emlékszem.
Hol a jel, mosolyod, hol a kéz, ami nem múlt, nem, mégsem?
Velem ülsz, és minden szó az idő: vár, körbeölel…,
nem is emlékszem – de a múlt rejtőzik és felesel.
