Nézem a tavaszt, a fákat, a rügyeket, az ágat, a bokron a lombot… A füveken lenn évődnek kalapon a masnik, a gombok. Én meg a közúton, az autópályán haladok a távolságin, a buszokon, sárgán. Betakar a távol, eső, köd rám foly'… Miért hiányzol, Vándor?
Szürke az ég, csupa felhő, minden az autópályán gomolyog. Nincsen kedvem semmi – sehova se, soha már ne kéne menni! Mégis, maradni késő, robog el a busz, megy – rajta velem.
Középen sövény, néha csupán csak korlát, két oldalt fel-felbukkan némi aranyeső és a rozsdás dombhát meg a csupasz fák. Ne mondd, ne mondd – jó? – hogy „viszlát…”, szükségem lesz még rád.
Kopasz ág-bogak, benzingőz és rügyező ősz-szag… – az autópályán zötyögök egy közlekedési, sokkerekű eszközön. Már a szürkület jön egyre közelebb, és rám köszön… Rozsda-sövény kísér középen, ráz a busz, hiszen éppen bőszen közlekedem: a cucc dülöngél nagyon mellettem.
„International Transport” feliratú kamion megelőzött, lehagyott, s már nem először… De most nem e kép gyötör… Miért nem élvezem, hogy létezem? Azt hiszem, hiányzik egy fő lét-elem: hiányzik nekem a remény, hogy egyszer majd biztosan megtudjam, ki vagyok én, ki lehetek… A számodra tán egy rég-üzenet, mit valaha még elküldenek…?
Utazószomszédom unszimpatikus arckifejezéssel méreget. Elöl egy női rokonpár, ordítozva bár, társalog: „… Hogyan érem el onnan majd az Alkotás utcát gyalog?”
Vágyom a napot és kék eget, némi könnyed bárányfelleget, ami adna mindnek egy kissé nyárias jelleget. Tudom, tudom... Még korán, még ilyet nem lehet. Kell pár év, pár évnek tűnő pillanat, ami elenyész és ami megmarad.
Megyek az autópályán pillanat-év alatt. S majd a pillanat egyszer megszakad.
