Éreztem: véreztem, de késő lett, mire a fék bekapcsolt.
Roncsolt az idő. Megtettem: odamentem, ettem, fürödtem.
Az arcodat belerejtem, nem véletlen.
Különben nem segített ez sem,
nem engedelmeskedett nekem a testem.
Kis időn belül a végzet nem kerül – elkerülhetetlenül
fejemre hullt a tüll. Egyedül. S vesztem.
Egészen odalettem.
Megsemmisülten sem örültem.
Nagyon titokban a forgalomból gyorsan kivontam a szívemet, s telet, nyarat.
Civódom a sorssal, joggal, s telefonon követelem a köpenyem.
Aztán, ami láthatatlan, váratlan idetoppan elém:
egy tértivevény.
Mit kezdjek most ezzel?
Nem kell holmi holmi, vacak küldemény.
Levelek – de nekem nem élmény. Hol az ellenvélemény?
Nincs titka: a feladónak vissza.
A kéménybe a felhő belenő,
s ottmarad – két nap alatt végleg.
Lényegtelen, akadozik most a csengő.
Ugyan szólni szól… Valaki bentről nem válaszol.
Pedig itt van valahol.
Nézd, a rózsák rozsdás bokrát hogy botozzák…!
S a ledobott pillanatot ősz–morzsák fokozzák.
(Már nem is mennék hozzád.)
Lekötöztél, így múlt el ez a tél.
Nem várt. S már hiába is keresnél…
Most meg mit csinálsz?
Teljesen feleslegesen kiabálsz, ellenkezel…
Kezeltetheted magad, s majd figyeld meg jól a rácsokat.
(Ezt szabad.)
…ha hirtelen kivirul a reménytelen félelem,
s megint tele lesz a szívem velem végtelen…
Talán túlélhetem még én is a lélegzetem.
