Azt hiszem, Zebegényben a fény
ilyenkor reménytelen, kemény,
s a tény mellékes vélemény. Merény van ott a parton –
tartom szavakon vett alakom. Még kamaszon,
ha bírom, az éveim vonszolom.
Szóval a fény…
Az ősz legyőz, s alant a hullt levél
vakon kergetőz. Vigyázz, közel a gyász…
vagy mégis, rá se ránts, ma ez az imázs.
A múlt-varázs lehullt, ami volt, volt.
Az ősz letarolt bár, tartom a frontot.
És a parton ott jön a fantom, nem is vitatom,
monoton közeleg a bontott habokon.
De hogy a fények a lényeg… attól félek,
végleg elégek. Az élet-méreg itt van, eléred.
S részeg réteken éled a részed… nem mesélek: fáj, ha belépek.
Fékezek valami lélegzetféleséget. Rám mért ezt mérted?
Hogyha megérted a képet, nézed a vétked,
keresgélheted az ünnepeket, szerdát vagy a péntekeket –
ne feledd: üzenet. Kis jelek ha rejtenek neked,
lehet, a végtelent, felejtelek, de még megyek,
s szedegetlek az ősz felett.
Melegebbek a reggelek,
szél vetkőzi a kerteket,
levelek bolondul peregnek.
Nem értelek.
Ha igen, ha az életben van ilyen,
hogy véletlen… de talán nem tévedtem
egyszer – amit éreztem.
Hát hasonlítok, ez nem titok, mégis ordítok,
pedig nem akarok. Fejem lehajtom, bemegyek az ajtón.
Lejtőn csavargok – bele is pusztulok.
Tulok – lehet – nem vagyok, nagyok mondják:
„Érzelmileg zaklatott, adott keretek között
a beözönlött mosoly-fogoly.”
Komoly már nem leszek.
Okosan hagyom itt az életet – bégetek.
De ne féljetek, még szeretek írni, sírni is,
sőt, szoktam szállni, vagy valamit kitalálni.
Talán menekülök: lassanként kész – nyugodtan vénülök.
Kiraktam a lelkemet, mert beteg.
Ha reszket, reszketek reszketeg.
Tovább már nem merészkedek: feledem korom-korom.
Valahol Zircen tartom a kincsem, de soha nincsen
félfogadás, tanácsadástalan. Kicsi a lakás,
csak egy harapás – jön a fal. Nem baj ez a hangzavar.
A fiatal pár ott áll, nincs magánál – telefonál teutánad.
A vágyad mondd ki! Vajon mi a csuda lehet?
Szerteszedett eszedet nem veszi meg senki.
Ne dobd ki azért,
beleférhet ez a két teli fazék eleség. Nem hülyeség, nem, a vég.
Megtalál a halál, ám nekem imponál.
Humorizálhatok rajta,
de nem az a fajta vagyok. A halott pillanatot
könnyözön tagadja. Csak a könyökömön rögtönözöm,
s az unalom elkerül.
Kirepülnek a madarak, meghal a ló? Mért?
A szavak csak szavak. Tapasztalat a pad alatt:
téged is összeragasztalak
egy nap alatt, mint valaha magamat.
Marasztal ez az asztal, paraszttal lépek,
de jön a ló – ó! szenzáció! Riadó:
sakk-matt. S ha itt az esemes, hogy szeretsz,
megelégszem vele; az ajtóba soha nem rúgok bele
többet. Mivel az ajtófélfa azóta repedt,
amióta téged más szeretett. Itt már végzett a végzet.
Adtál szeletet magadból – karambol.
Barangolom talán a múltakat… Micsoda múlt, ami múlt?
Kitakart, feldúlt, sorsom vele indult
el. Vártam a párom, s meglett nyáron a várrom.
Nehezen, de kerestem lelkiismeretesen, aki elment.
Nem üzent, nem várt, s hogy nincs itt, telekiabált.
Öleltem a lelkem – nélküle. A fél füle
és a teste, hogy este lesbe álltam,
keresztbe úszott a Balatonon. Konokon,
de becsomagolom, s hazahozom. S utána
nem vetem magam a kukába.
Vele vagyok, maradok, marcangol –
kacaghatnak a pillanatok, én is kacagok.
És ha nem szabad, már nem emlegetem, nem mondogatom.
Egy lehallgató készülék tekint feléd –
ne nézd, ne vedd észre te mégse!
A végtelen félelem elérhet, s véged.
Mért győzhet a szerelem ellenem?
– Na jó, nem! – felelem. Legyen ma elegem –
és befejezem.
Szinte váratlan: a kijáratban (már járhatatlan)
egy árok van. Tudom a dolgokat, talán fojtogat
néha a kétségbeesés, mesés…
De leszek, és kész!
