Utazás


Íróasztal, pörgős szék helyett dohányzóasztal az ablak elé fordítva, előtte egy kis ülőke. Peti, ilyen néven adták a boltban. Úgyhogy rajtaragadt. Azon a nyáron voltunk először diákmunkán, és tizennégy évünk minden büszkeségével gazoltuk a szegfűpalántákat nagyjából két héten át, az ágyás fölé kifeszített durva fémhálón keresztül. Így jutottam hozzá Petihez. Bár abban az időben más Petiről álmodoztam, azt is csak titokban, és talán igaz sem volt. A fölöttünk lakó fiú egyszer nálunk töltött úgy két órát, mégsem találkozhattam vele. Egyébként meg biztosan fogalma sem volt, hogy én is ahhoz a lakáshoz tartozom. Otthon felejtette a kulcsát, a szülei meg még dolgoztak. Nekünk viszont este nyolckor takarodó volt, úgyhogy én a sötét szobából örültem a szőke fiú látogatásának. „Pepe szeleti Döndöt, Dönd szeleti Pepét” – ez a mondat a rajzfilmből sokáig őt juttatta eszembe, habár akkoriban még fogalmam sem volt, mi is az a szerelem…
Az asztal előtt ülve csak a ház előtti játszótér sarkán álló platánfa csúcsa látszik. Tanulás közben sokszor rátévedt a tekintetem, aztán elfelejtettem. Jó volt elmenekülni otthonról, elköltözni egy egészen más életbe és világba, hogy később felismerjem az igazi lényeget…
Felnőtt fejjel aztán egyszer csak, az ablakból a fát megpillantva, újra eszembe jutottak a valamikori hangulatok. És hogy akkoriban eszembe sem jutott, hogy az a fa időközben még magasabbra fog nőni. Próbáltam felvenni a hajdani tanulós testhelyzetet, jobb híján guggolva megfigyelni a különbséget a két kép között. De nem tudnám megmondani. Ezt talán csak érezni lehet. Huszonöt év tényleg hosszú idő.
Szerettem, hogy az ablakból nem a lakótelep egyik paneltömbje mered velem szembe, a házak között azért láthatom, hogy a Mecsek lábánál élek. Bár magasabban ilyen szempontból még jobb lett volna lakni, azért a négyemeletes házak fölött mindig láthatóan ott lélegzett a távolban a Város. Télen a havas Mecsekoldal, nyáron a szikrázó ég alatt színes pontok kavalkádja. Esős időben, amikor a felhők egészen eltakarták a hegyoldalt, képzeletben azt játszottam, hogy a városom egészen máshol van. Egy olyan helyen, ahol nem lehet látni a távolokat. Aztán újra kisütött a nap, és a város visszarepült a hegy lábához.
Idegen városban sokszor próbáltam elképzelni, milyen lenne, ha ismerném minden zegét-zugát, úgy, mint Pécsnek. Ha tudnám, melyik utca hová kanyarodik, hol van emelkedő vagy szűk utcácska, hogyan jutok el egyik helyről a másikra, és egyáltalán milyen távol vannak egymástól a város végei. Ez nagyon nehéz volt. De az ellenkezője is, amikor itthon járva azt játszottam, hogy nem is itthon vagyok. Mert tudtam, ha balra nézek, melyik a harmadik utca, és onnan visszanézve mit látok, és tudtam, milyen hazajönni hosszabb idő után, és a város szeretettel fogad engem, örülnek nekem az utcák és a terek, ismerős minden macskakő és a hőségben felhevült aszfalt illata. Idegen városokban soha nem éreztem ilyent, és nem tudom, mennyi időnek kellene eltelnie, hogy máshol is otthon érezzem magam. Furcsa ezt elképzelni.
A házak és az út között húzódó garázssor fölött a csupasz fák ágain keresztül még a buszokat is látni lehetett, így nagyjából kiszámítható volt a családtagok hazaérkezése. Csak a hangra kellett figyelni, az ágak között megjelent a sárga busz sziluettje, és ha ezzel nem érkeztek meg, jöttek a következővel. A szomszédos utca sarkán sokáig ott állt a telefonfülke, és onnan félútra érve már látszott az ablakunk. Reggelente anya mindig integetett az ablakból, és ha az út közepén mentem, a hőközpont sarkát elhagyva is tíz lépéssel tovább láttam őt.
Érdekes képződmény ez a hőközpont, de a legjobb az volt benne (rajta), hogy a teteje mindig csupa fű. A bátor gyerekek fölmásztak rá, és ott fönt játszottak. Az se érdekelte őket, hogy nagyjából másfél utca figyeli a hangoskodásukat néha. Én egyszer próbáltam meg fölmászni, de annyi elég is volt. Rájöttem, hogy a hőközpont tetejét nem nekem találták ki játszótérnek. Mellette úgyis ott volt az igazi, igazi homokozó, bár nem olyan, mint a mamánál az udvaron, ami csak az enyém volt, és igazi hordó, igazi hinták, igazi sorban állás, sőt, hajóhinta is volt. És a szülők is igazából láthattak bennünket a játszótéren, így talán könnyebb szívvel engedtek le oda. Már rég nem hintáztam játszótéren, de a hinta jellegzetes nyikorgását még évekig hallgattam. Aztán egyszer csak eltűnt. Leszerelték a hordót is, a mászókát, a homokozó pedig jobb híján kisállattartók dolgát megkönnyítő ürítési hellyé változott. A játszótér szélén álló két pingpongasztal is eltűnt mára, pedig a gyerekek mindig vigyáztak a környékére. A hosszú évek alatt tönkrement betonasztalt egyszer maguk foltozták össze, partvissal söprögették körülötte a placcot és a padok alját. És egyszer csak már nem voltak ott. A padokat meg elfoglalták bevásárlásból hazafelé cipekedő, félúton megpihenő cekkeres nénik.
Hétvégenként szép időben, nyitott ablaknál az ember sok mindenfélét hallhatott. A lakótelep zsongásának egy részét természetesen a szomszédoktól kiszűrődő hangok adták, nekem viszont ez a hangulat bizonyos szombat délelőttöket juttat eszembe egy bizonyos évben. Az egyik házból, a szomszédos utcából, talán a harmadik vagy negyedik emeletről jött a zene. Pontosan tudom azt is, ki hallgatta maxihangerővel. Ismertem azt a lányt a gimnáziumból, egy évvel alattam járt, bár beszélni soha nem beszéltünk, még a keresztnevét sem tudom, és ma már biztosan meg sem ismerném. Úgy maradt meg bennem, mint a lány, aki szombat délelőttönként tavasszal a Voyage voyage-t hallgatja…